A kutyaszar probléma tipikusan mintázza a város strukturális fogságát.

Bájos videó terjeng a neten. Egész kis hadsereg dicséri a kutyaürüléket felszedő környezettudatos állampolgárt.

(a cikk folytatódik, videóval)

Kérdés azonban, hova lesz az az ürülék, mely a videó szerint elszállításra kerül, míg 2011-ben kb. 16 tonna maradt hazánkban az utcákon, vagy az esővíz által bekerült a csatornákba, onnan meg a folyókba. Nem titok, a kutyaürülék, mint abszolút hasznosíthatatlan végtermék a szeméttelepeken végzi. Tovább terhelve ezzel a környezetet, másra ugyanis nem alkalmas.

Pár éve legalább már kötelezhető az ebek tulajdonosa arra, hogy összeszedje kis kedvence után az ürüléket, de mindannyian tudjuk, sokan fittyet hányva a lehetséges bírságolásra, semmit sem tesznek az ügy érdekében, így nem ritka az olyan parkok, játszóterek látványa a fővárosban, ahol fű se nőhet az állandó szennyezéstől.

További probléma, hogy a kutyák ürüléke nemcsak a környezetre, hanem az emberi egészségre is igen veszélyes, főleg az abban lévő férgek és baktériumok miatt. Nem egy híradás szólt már arról, hogy a gyermek a homokozóban játszva betegséget kapott, és majdnem elveszítette a szeme világát. Ez vezetett odáig, hogy a tulajdonosoknak nylonzacskóval kell felszedniük a napi termést, ami, ahogy írtam, vagy sikerül, vagy nem. De ha sikerül is, az immár hulladékká nemesült ürüléket el kell szállítani, ami további problémákat vet fel.

Ma még sok „szemetet” nem hasznosítunk úgy, ahogy kellene, bár elsődleges nyersanyagforrás lehetne. Csak gondoljunk bele abba, naponta mennyi konyhai hulladékot szállítanak el a kukáskocsik, vagy mennyit húzunk le a WC-n annak ellenére, hogy ezen szerves anyaggal milyen remekül lehetne trágyázni a földjeinket.

Ennek kapcsán felmerülhet a kérdés, trágyázhatók lennének-e a földjeink kedvenceink ürülékével is? A válasz sajnos nem. A kutyaszar probléma ugyanis tipikusan mintázza a város strukturális fogságát.

Még csak nem is az okozná a problémát, hogy az egyáltalán nem lebomló nylonzacskóktól igen költségesen lenne eltávolítani a végterméket, hanem inkább az, hogy az állatok ürüléke tele van a már említett kórokozókkal, így az nem engedhető vissza a környezetbe. Ráadásul annyi mesterséges, génmódosított kotyvalék is van a tápjaikban, hogy az eleve kizárt, visszakerülhessen a földbe, és így ezek után a növények által az ember étrendjébe is. A ridegtartásban lévő haszonállatok ürüléke természetesen más kategória, így nem ritka látvány vidéken, hogy e hasznos anyagot hogyan használják a földeken.

A kialakult helyzetet elmélyíti az is, hogy kedvenceink ökolábnyoma még nagyobb, mint a sajátunké, így a kutyáknak, macskáknak való élelem előállítása csak tovább terheli, és pusztítja a környezetet. Mi lenne akkor a megoldás?

Csak az, ha kevesebb kutyát és macskát tartanánk, ez azonban a nagyvárosban egyedül élő embertömegek számára nem jelenthet megoldást, hisz elidegenedett világunkban egymástól nem, csak az állatoktól kaphatunk szeretetet, vélik sokan.

Véleményünk szerint már az is megoldást jelenthetne, ha a nagyvárosokban az utcákon és köztereken lévő ürülék mennyiségét jelentősen lehetne csökkenteni. Tajvanon indult tavaly egy környezettudatos kezdeményezés, miszerint a kutyatulajdonosakat arra ösztönözték, hogy a zacskóba gyűjtött végterméket cseréljék be egy ingyenesen kapható lottószelvényre. A szelvény által értékes nyereményeket, aranyat, vagy konyhai eszközöket lehetett nyerni. Az akció igen sikeres volt, így elmondható, a kutyaszar mégis aranyat ér. Legalábbis Tajvanon.

Magyarországon, mivel ilyen kampányokra nyilvánvalóan nincs pénz, lesz majd inkább másra. Csak éppen fordítva. Ha majd elterjed, hogy egy-egy kutyatulajdonost komolyan megbírságoltak, kellő visszaszorító erővel fog bírni, így legalább a városból eltűnhet az ürülék.

Ahol pedig nem fognak a hatóságok bírságolni, ott naponta vidáman tekintenek majd ránk a végtermékek.

Hacsak célt nem ér Magyarország is hasonló felvilágosító kampányokkal, mint teszik ezt más országokban.

Béer – Hankó Gergely