Csak a kis falvak és közösségek tudnak a természettel kapcsolatban lévő embert is „termelni”, fizikai és kulturális értelemben
Vajon létezik-e olyan fogalom, hogy történelmi parasztság?
És ha igen, akkor mit jelent tulajdonképpen? Végül is erre a kérdésre kereste a választ a napokban megtartott Parasztsors – Magyar sors című konferencia, melyet a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban tartottak, s melynek mentora az Antológia kiadó, a Hitel folyóirat, a Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány, a Mika Sándor Egyesület, a Pro Hungaris Alapítvány, a ReTörKi és a Szárszói Baráti Kör volt.
A tanácskozás szellemi alapfeltételezése szerint igenis létezik a történelmi parasztság fogalma, ám ez nem egyszerűen a földművelő embert és annak közösségeit jelenti, hanem szinte mindent, amit a magyar hagyományrendszer alapjainak és építőköveinek tekinthetünk. Elsősorban a természetben élő, a természettel szerves kapcsolatban levő embert s annak közösségeit, valamint e közösségek társadalmi és gazdasági elrendeződését és azt a szakralitást, amely formát, keretet ad mindennek.
Olyan gondolatkör ez, amelyet idegen erők és kultúrák igyekeznek elnyomni, de Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke épp azt érzékeltette megnyitó előadásában, hogy ez a tudat elpusztíthatatlan. Szerinte az Orbán- kormány épp azoknak a népi mozgalmaknak a szellemében tevékenykedik, s igyekszik visszaadni a vidéknek eredeti rangját, amelyek már a két világháború között is erre törekedtek. A kabinet erőfeszítéseinek jelentőségét Klebelsberg szellemi honvédelméhez hasonlította Lezsák Sándor, s szavaiban óhatatlanul is benne volt az a csak sejtésszerűen megfogalmazott üzenet, hogy megvan a magunk régi tudása a világról, s nem kellene félnünk attól, hogy e tudás jegyében éljünk ma, s a jövendőben is. Józan tudás ez, távol a reálpolitikának nevezett egyik s az idealizmusnak nevezett másik, szélsőséges szellemi pólustól. Távol, mert a reálpolitika nem látja a távlatokat, az idealizmus meg a holnapot.
Az üzem, ha uralkodik
Für Lajos és felesége, Bíró Friderika Búcsú a parasztságtól című nagy, háromkötetes művükben igen szemléletesen írták le, miként tűnt le a színről a történelmi parasztság már az 1960-as években hitével, kultúrájával, hagyományrendszerével együtt. Hosszú folyamatról van szó, az izmusok és ideológiák beavatkozásairól s valóságátalakító arroganciájáról.
Horváth János közgazdász, a parlament korábbi korelnöke, egykori kisgazdapárti nemzetgyűlési képviselő úgy vélte, nagy baj volt, hogy már a Horthy-rendszer kormányainak politikájából is hiányzott a népiség gondolata, az 1930-as években elmaradt földosztás pedig egyenesen a katasztrófa felé kezdte sodorni az országot. Ez még akkor is igaz volt, tette hozzá, ha például Teleki Pál miniszterelnök úgymond „nem zárkózott el a magyar parasztsággal való törődéstől”. Amúgy a paraszt s a paraszti világ gúny tárgya volt akkoriban a társadalom felsőbb köreiben. De az alsóbb rétegek is szabadulni igyekeztek paraszti tudatuktól és kultúrájuktól. A Parasztszövetségbe belépő fiatal Horváth Jánost arra figyelmeztette édesanyja annak idején, hogy „fiam, mit akarsz ettől a szövetségtől, hiszen mi nem parasztok, hanem polgárok vagyunk!”. Tizenhat holdon gazdálkodott a család... De Horváth János szerint maguk a parasztok is tehetnek nehéz sorsukról, mert későn fogtak össze, igencsak megkésett a Magyar Parasztszövetség 1941-es megalakulása. Somodi István ügyvéd, a Szárszói Baráti Kör elnöke méltatta a népi írók mozgalmát mint tiszta, alighanem a kor legtisztább mozgalmát, melynek szellemisége, a magyar megújhodás igénye legmarkánsabb formában az 1943-as szárszói találkozón öltött testet. Szerinte gyarmati állapotban élünk ma is, akárcsak a korábbi évtizedekben. Létrejött a globális világrendszer, országok megvásárlása folyik a földjükön élő népekkel együtt. A paraszt az üzemszerű mezőgazdasági termelés egyszerű bérmunkása lett, ezt hazánk mindenekelőtt az unióba való belépésének köszönheti. Somodi István úgy vélte, az „izmusok” szándékosan összejátszanak. Szerinte a vidék mai állapotát a szocializmus készítette elő erőszakosan iparosító és kollektivizáló akaratával. S hogy mi ez a mai állapot?
Ma a földjeink nyolcvan százalékán olcsó, ipari nyersanyag termelése folyik, folytatta Somodi István. Ez a nagyüzemek érdeke, amelyek manapság nagyobb területen gazdálkodnak, mint a háború előtti nagybirtokok, uradalmak. Ezek a nagyüzemek, tőkés társaságok pusztává változtatják az országot, festette fel végső, komor vízióját a szárszói kör elnöke.
A királyt cserbenhagyták
A puszta mint fogalom sokszor került elő a tanácskozáson, szinte végigkísérte a konferenciát. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, a rendszerváltozás utáni első művelődési és közoktatási miniszter beszélt róla szintén komor hangvételű előadásában, amit azzal a gondolattal ütött fel, hogy a magyarság a mai napig sem tudott nemzetté válni. Jóllehet ezen múlna jólétünk és biztonságunk kérdése is, meg azon, miként tudjuk kihasználni földünk adományait. A Széchenyi-díjas professzor szerint a magyar pusztának nevezett vidéket a már meghasadt magyarság tette azzá, amivé lett. Azelőtt tele volt ez a régió falvakkal, településekkel, virágzó kertekkel, gyümölcsösökkel, halastavakkal, és biztonságban, jólétben élő emberi közösségekkel. De amint megjelent a monokultúrás termelési mód ezen a vidéken – elsősorban a nagy állattartás képében –, s direkt árutermelés folyt, ennek a termelésnek az irányítása, valamint a haszna már nem a kis közösségek, hanem néhány ember kezében összpontosult. A változás még a tatárjárás előtt történt. Andrásfalvy Bertalan arra a történelmi tényre hivatkozott, hogy a 13. századig az uralkodó a magyarság minden részét és tagját képviselte, de az oligarchia kialakulásával és megerősödésével ez megváltozott. IV. Béla éppen azt tekintette legfőbb feladatának, hogy visszaszorítsa az oligarchák uralmát, s rendet tegyen az országban – rendet, amely a Szent Korona egyedülálló hatalmához igazodik. A nagyurak, az oligarchák többsége ezért nem is jelent meg Muhinál a tatár feltartóztatására, mert arra gondolt, hogy egy nagy vereség milyen jól szétzúzná IV. Béla terveit.
A magyarság mint közösség meghasonlott, és ez a vesztéhez vezetett. Többszörösen is. A mezővárosok mint gazdasági-társadalmi formációk megbuktak, kiderült, csak a kis falvak és közösségek tudnak embert is „termelni”, fizikai és kulturális értelemben egyaránt. Andrásfalvy Bertalan úgy vélte, a kialakult feszültségek miatt egyenes út vezetett a Dózsa-felkeléshez, melynek végén Werbőczy István jogtudós, királyi ítélőmester híres törvényeivel kizárta a nemzetből a parasztságot. A magyarság kettészakadt.
Ezt a kizárást fájdalmas történelmi ténynek mondta Bíró Zoltán irodalomtörténész, a ReTörKi főigazgatója is. Hisz a nemzet fennmaradásáért a parasztság tette a legtöbbet, kenyeret adott és katonát, valamint őrizte mindazt, amit ősi szokásrendnek és hagyományrendszernek nevezünk. Azaz az eredeti magyar kultúra és szakralitás letéteményese volt. Az első világháború csatáiban csaknem nyolcszázezer magyar katona veszett oda. (Egyes feljegyzések szerint 833 ezer esett fogságba, s majdnem 800 ezer halt meg – a szerk.) Zömük a paraszti rétegből származott. Für Lajos és Bíró Friderika épp arra utalnak könyvükben, mondja Bíró Zoltán, hogy mi lett volna, ha ezt a szervezett katonai erőt itthon tartja a magyar vezetés az ország, a nemzet védelmére. Ezt a gondolatot úgy is lehetett értelmezni, hogy már 1914-ben másként alakulhatott volna a magyarság sorsa, ha az akkori elit a markáns, nemzeti politika útjára lép. A „volna” persze nem tudományos történelmi kategória, bár a történészek is mindig arról beszélnek a legszívesebben, hogy „mi lett volna, ha”...
A konferencia központi alakja Dózsa György volt. Mint az a történelmi személyiség, aki a lázadó múltat testesítette meg. Azt a magyar múltat, amit Domonkos László „székely katonai demokráciának” nevezett, s amelyben mindenki a király alattvalója volt, egyenrangban. Az író – Nemeskürty Istvánt idézve – megengedett magának egy olyan következtetést is, hogy ha elmarad a Dózsa-felkelés véres és brutális megtorlása, s a parasztság visszakerül régi rangjába, akkor abból olyan katonai erőt lehetett volna létrehozni a mohácsi csatát követő tizenöt évben, amely önmaga képes megállítani a törököt.
1514 volt a határkő
Sorsforduló? Domonkos László úgy vélte, 1514 mindenképpen az volt, mert szerinte eddig tartottak ki azok a szakrális energiák, amelyek a magyarság őstörténetéből származtak. Érdekes felvetése volt még Domonkosnak az is, hogy Dózsa alakja mára háttérbe szorult, feltűnő csend övezte a felkelés ötszázadik évfordulóját is, s mintha most Werbőczy vált volna pozitív figurává. Úgy is, mint jogtudós, s úgy is, mint az anarchiában rendet tevő főnemes. Szerepet játszott a váltásban az is, hogy Dózsa személyét és a parasztháborút mint jelképet kisajátította a szocialista rendszer. Pedig, még Hóman Bálint is azt mondta, Werbőczy kettészakította a magyar népet, ez volt a nagy bűne. Ezt már Petrik Béla ügyvéd, kutató idézte a konferencián az egykori kultuszminisztertől, hozzátéve, hogy azért ne feledjük, Werbőczy Hármaskönyvével a jog idegen hatásoktól érintetlen, azaz magyar maradt.
Látható, hogy 1514-es Dózsa-felkelést és annak következményeit határkőnek tekintette az izgalmas és egyébként imponálóan sokfelé ágazó konferencia. Az ősi értékeit is őrző magyar világ és magyar mentalitás lezárásának, amely a parasztság sorsában nyilvánult meg mindenekelőtt. Parasztsors – Magyar sors, ezért is lett ez a konferencia címe.
A tanácskozás másik nagy vonulata a Nemzeti Parasztpárt hetvenöt évvel ezelőtti megalakulásával, a parasztság politikai képviseletével s általában is a népiség mozgalmával foglalkozott. (Ezzel a gondolatkörrel is foglalkozunk a jövőben a konferencia felszólalásaiból kiindulva.) Bár a közvélemény azt hiszi, hogy a mozgalmat s a parasztság politikai képviseletét erővel megszüntette a Rákosi-rendszer, Szeredi Pál történész szerint megvolt a folyamatosság az 1930-as évek népi mozgalmai és az 1987-ig kitartó népi mozgalmak között. Szeredi Pál meglátása szerint ezek a mozgalmak mindvégig őrizték az ellenállás szellemét. S bár a népi–urbánus szembenállásban épp azt a vádat kapta meg az urbánusoktól a népi mozgalmak összessége, hogy antidemokratikus jellegű volt, valójában a magyarság tudatában a népi gondolat számított mindig is a demokrácia igazi alapkövének.
A konferencia tisztelgett Für Lajos emléke előtt, aki tavaly október 22-én hagyott itt bennünket.
Harmóniában a természettel
A konferencián felolvasták Lezsák Levente antropológus tanulmányát a ló és az ember kapcsolatáról. Az esszé sokatmondó címe ez volt: A magyarok sorstársai, a lovak. Az írás alapgondolata szerint a magyarságot lovai tették naggyá, de a magyar lovas kultúra sokat segített a Nyugat általános fejlődésében is. Tehát nem csak sportértéke van annak, hogy a polgári kormány igyekszik feltámasztani a hazai lovas életet. Levetítették Huszárik Zoltán Elégia című filmjét is, amely megrázó erővel ábrázolja a ló és az ember, tegyük hozzá: a hálátlan ember kapcsolatát. Ez a film egyben emlékeztet arra is, hogy művészetet csak ezen a szinten és ezzel a hittel szabad csinálni, vagy sehogy. Nemcsak a mű képsorai sokkolók, de az üzenete is az, akárcsak a képzeletbeli kérdőjel az alkotás végén. Mondván, mi lesz azzal a néppel, amely teljes harmóniában élt valamikor a természettel, de szinte áruló módjára elhagyja azt. Ne csak a lovakra gondoljunk, de egész életünkre, mentalitásunkra, ősi tapasztalásainkra és igazságainkra is, termőföldünkkel, pontosabban szülőföldünkkel együtt.
Sinkovics Ferenc – 2014.09.29. 16:10, magyarhirlap.hu
TOP 5
