Skip to main content

A profitszerzésre való törekvés, amely a neoliberális paradigma lényege, az egyik legnagyobb oka mind a környezet állapotának romlásának, mind pedig a spirális gazdasági egyenlőtlenségnek, amelynek eredményeképpen a leggazdagabb 200 embernek nagyobb vagyona van, mint a legszegényebb 3,5 milliárdnak.

Ez utóbbi adat már önmagában indokolná, hogy a szemétdombra kerüljön a neoliberalizmus „lefelé szivárgás elmélete”. A neoliberalizmus másik dogmája, a végtelen növekedés, azzal az egyszerű józanészen alapuló ténnyel cáfolható, hogy egy véges bolygón élünk, csökkenő erőforrásokkal. A fenntarthatóság és az egyenlőtlenség problémáinak kezeléséhez azonban nem pusztán anyagi természetű innovációra, hanem nagyarányú paradigmaváltásra van szükség.

Dél-Amerika, amelyet oly kapzsin feldúlt a neoliberalizmus, élen jár a változásban. Bolíviában az ezredfordulón a helyi demokratikus szervezetek által vezetett népi tiltakozások sikeresen elűzték a külföldi vízcégeket. Ők a tipikus neoliberális strukturális kiigazítási politika ellen tiltakoztak, amelyek során olyan intézmények, mint a Világbank és az IMF nyomást gyakorolnak a fejlődő országokra, hogy adják el kincseiket bagatell áron a külföldi befektetőknek. Ebben az esetben ez a vízellátás volt, ami hamarosan annyira megdrágult, hogy a bolíviai társadalom legszegényebb rétegei nem tudtak hozzájutni a vízhez. Ez pörgette fel Evo Morales politikai karrierjét, amelynek végén a 2006-os történelmi választásokon elnökké választották, amellyel ő lett 1858 óta az első demokratikusan megválasztott bennszülött származású elnök Latin-Amerikában.

Hatalomra kerülése óta Morales irigylésre méltó bravúrt ért el az egyenlőtlenség csökkentésében, miközben biztosította a gazdaság növekedését. 2005 és 2011 között Bolívia szegénységi rátája 26 százalékkal csökkent, miközben a 2007-es év óta a növekedés átlagosan 4 százalék fölött volt. Bár ez még messze áll a zöld forradalomtól, mivel a növekedés és a jövedelem-újraelosztás nagyban függ Bolívia természeti erőforrásainak kitermelésétől, Morales hosszú távú elképzelései a Suma Qamaña, vagyis a „jólét” fogalma körül forognak.

Ez a koncepció nem pusztán az anyagi jólétről szól, hanem átfogóan az ember és a természet egyensúlyáról, a teljes körű jólétről, hogy jól élni, de nem mások vagy a környezet kárára. Ezt rögzítették az új bolíviai alkotmányban, és ez látható a fejlődés neoliberális koncepciójának elutasításában is, amely a lakosság és az erőforrások a transznacionális elit javára történő korlátlan kiaknázásához vezet. Ahogy Morales fogalmazott: „Mi nem hiszünk a fejlődés lineáris és kumulatív koncepciójában és a más emberek és a természet rovására történő korlátlan fejlődésben. A jólét szerintem nemcsak az egy főre jutó jövedelmet, de a kulturális identitást, a közösséget, az önmagunk és Földanya közötti harmóniát is jelenti.” A stratégia középpontjában az elnyomott őslakosok többségének felhatalmazásával a gazdaság 34 százalékának államosításával keletkező gazdasági többlet szétosztása áll.

A Suma Qamaña részeként Bolívia példátlan lépést tett azzal, hogy elismerte a környezetet, mint jogi személyiséget. A Földanya Törvény Földanyának, az őt alkotó életrendszernek, beleértve az emberi közösségeknek különleges jogokat garantál, többek között: az élethez, a génmódosítástól való mentességhez, a tiszta levegőhöz és vízhez való jogot, az egyensúlyhoz (a ciklusok és életfolyamatok folyamatosságához) való jogot, az élet emberi tevékenység után való helyreállásához való jogot, valamint a szennyezéstől és szennyezéstől mentességhez való szabadságot. Ez éles ellentétben áll a legtöbb magánjogi országgal, ahol a természet és a környezet nagyon kevés jogi védelmet élvez a szennyező vállalatok kielégíthetetlen étvágyával szemben.

Jól ismerve, hogy a klímaváltozásnak milyen pusztító hatása lehet, Bolívia nem elégedett meg néhány hazai törvény elfogadásával. Morales nyíltan bírálta a leggazdagabb országok széndioxid-kibocsátását, arra szólítva fel őket, hogy 50 százalékkal csökkentsék azt, ahelyett néhány százalék helyett, amit a legsúlyosabb szennyezők felajánlottak.

Noha a Suma Qamañát és a Földanya Törvényt erősen befolyásolja az andokiak spirituális világképe, amelynek középpontjában a föld istenség, Pachamama áll, alapelvei mégis kiválóan exportálhatónak tűnnek. Az embernek nem kell hinnie egy istenségben, hogy ápolja a természetet és a környezetet, és elismerje politikai és jogi védelmüket, és a túlélés és a fenntarthatóság szempontjából viszonyuljon hozzájuk. De ez nem olyan egyszerű más országokban, hogy csak elfogadunk egy törvényt, ha el akarjunk érni a nagyarányú paradigmaváltozást, szükséges figyelemmel kísérnünk azt is, hogy Bolívia hogyan jutott el eddig: valódi demokratizálódás az elnyomott őslakosok vezetésével és a többség érdemi részvételével, akik tisztában vannak a problémákkal és az aktuális mindennapi politikával, ahelyett hogy ikszelnek egyet a szavazófülkében, és a következő öt évre visszavonulnak.

Lehet, hogy a gyarmatosítás öröksége miatt a vezetőink gyűlölnék követni az „elmaradott” országok őslakos népeinek példáját, vagy valami vállalati érdekhez van köze, amely rátelepedett a demokratikus folyamatainkra. Akárhogy is, úgy tűnik, hogy az őslakos népek azt mutatják nekünk, hogy egy fenntarthatóbb és egyenlőbb út is lehetséges.

A szerző, Joe Turnball egy szabadúszó újságíró. Ez a cikk a Red Pepper fiatal írók számára kiírt pályázatán második helyezést ért el.

Fordította: Latin-Amerika Társaság

Forrás

Kép

TOP 5