Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

adio.jpg

Valaha, amikor az embert még nem szakította ki a teremtés rendjéből a saját maga által teremtett művilág, a diót még mindenütt isteni, szent faként tisztelték.

Bölcsőt és koporsót készítettek belőle. De nem csak asztalosmunkával, hanem életet termő szertartással is! Ha gyermek született, diót ültettek a tiszteletére. Ha meghalt egy szeretetre méltó ember, diót ültettek a sírjára. A dióhéjból a gyermekek játékbölcsőt is készítettek. A dióhéjba kanócot téve és méhviaszt öntve diómécsest kapunk, amit meggyújtottak a megemlékezés napján a sírokon, ablakokban, ligetekben, berkekben, forrásoknál, szikláknál.

A zöld diólevélből gyógyfőzetet készítettek, vagy éppen bolhaűzésre használták. A frissen lehullott sárga diólomb gyönyörködtette a szemet, hempereghettek benne a gyerekek, és megbújhattak alatta az Élet kerekét forgató szorgos kis élőlények. És még nem is szóltam a dióbélről, ami a mogyoróval együtt megkoronázott minden eledelt, amihez fogyasztották. Egy egész könyv is kevés lenne felidézni, hány szálon kapcsolódott az emberek élete ehhez a tiszteletreméltó fához.

Hová tűnt mindez?

Az emberek többsége ma nem ültet diót sem születéskor, sem temetéskor. A gyerekek fröccsöntött műanyaggal játszanak, vagy képernyőt bámulnak. A betonsírokkal rideggé tett temetőkbe halottak napján alumíniumhüvelybe öntött paraffinmécsest viszünk, az ablakokban a tévé fénye villog, odakünn pedig a fákon fennakadt műanyag zacskókat zörgeti a szél.

Gyógyfőzetek helyett a vegyipar termékeit veszik már azok is, akik még ismerik a régi gyógymódokat. A lehullott diólombot gondosan szemeteszsákba rakják az emberek, és még rémmesét is költenek hozzá saját lelkiismeretük és ősemlékezetük elaltatására. Azt sulykolják egymás fejébe, hogy „a dió avarja tönkreteszi a talajt, még komposztálni sem lehet”. A dióbél és a mogyoróbél pedig annyira sem érdekli a mesterséges arommákkal elrontott ízlésű gyerekeket, hogy felszedjék a földről ezt az értékes ajándékot.

A felnőttek pedig, ha ültetnek még egyáltalán diófát, a kereskedelemből vesznek megbízhatónak vélt oltványt, magról eszükbe sem jut ültetni. Sőt, a diólomb rágalmazásához hasonlóan a magról kelt diókról is rémmeséket költenek. Azt mondják, hogy „elfajzik, értéktelen termést hoz majd”.

b_700_700_16777215_00_images_img-demo_ebookcover_facebook_HUN_blue_kozep.jpg

- A könyv ma akciósan, ide kattintva vásárolható meg. Egyet fizet, Kettőt kap! -

 

Márpedig a dió sorsát és a mi sorsunkat különösen erős kapocs fűzi össze! Nem is lehet másképp, hisz évszázadokon, vagy tán évezredeken át együtt éltünk a dióval bölcsőtől koporsóig, koporsótól bölcsőig. Mert élet a születés előtt is van és a halál után is. Az Élet fájára szüksége van az evilági embernek is, és a túlviláginak is.

Ezért komoly kéréssel fordulok minden magyar és nem magyar testvéremhez. Adjuk vissza a dió minden részének, még a lehullott lombjának is azt a tiszteletet, ami valaha megillette! Ne higgyük el, hogy a talaj védelmezője, a földet betakaró avar árthat a földnek! Ne higgyük el, hogy a magról kelt dió értéktelenebb, mint az oltvány! Később fordul ugyan termőre, de tovább is él, és a szemet is jobban gyönyörködteti. Helyezzük vissza a diót evilági életünk mindkét kapujába őrnek, a két kapu között pedig oltalmazónknak, hisz a legnagyobb melegben is védi a talajt a kiszáradástól, az embert pedig a nap hevétől! Amikor esszük a dióbelet, adjon hálát ki-ki hite szerint azért az eledelért, ami a jelenlegi nagy tékozlás, természetpusztítás utáni ínséges időkben még sokakat menthet meg az éhhaláltól!

Tóth Ferenc

Amennyiben tetszett a cikkünk, illetve más hasonló híreket is szívesen olvasna, itt lájkolhatja oldalunkat

Kapcsolódó anyagaink: 

ForrásKép

 

Köszönjük

Hogy megosztod az oldal tartalmát mással is...