Köznapi téma, már-már közhely, hogy az érettségizett diákok milyen elképesztő tudatlansággal érkeznek a főiskolákra, egyetemekre, és ezt a tudáshiányt csak részben tudják pótolni, mire megkapják a diplomát. A fehér foltok, a tátongó hézagok megmaradnak és árulkodnak. Nem lehet igazán pótolni azt, amit 8, 10 vagy 16 évesen kellett volna megtanulni az elemi és a középiskolában, aminthogy az is meglátszik egy életen át, hogy milyen volt a család-elsősorban a szülők- műveltsége, igényessége és erkölcsi tartása.
A társadalom minden rétegében, a közélet minden területén riasztó tudatlansággal találkozunk, miközben a szlogenek szintjén nagy léptekkel haladunk az „információs társadalom” eszménye felé. A jövő a tudásbázisú rendszereké, a digitális kor újfajta követelményeinek kell megfelelni, az infókultúra jelenti az emberiség következő evolúciós lépcsőfokát – ilyen és hasonló bombasztikus „aranymondásokkal” van tele a sajtó és a média.
Valóban: információ, az „van dögivel”, ömlik ránk mindenünnen, kérve-kéretlenül. Letöltött, átküldött, ellopott, feltört, zárolt, védett, kinyitott, becsukott, lefagyott, fertőzött, frissített stb. adatbázisok; kiszivárogtatott hírek, „jelzés értékű” értesülések, „megbízható” információk hálózzák be életterünket (és „éterünket”).
Úgy hisszük, soha nem rendelkeztünk ekkora tudással, így azután az előző sorokban említett tudatlanságot vagy bocsánatos hiányosságnak tekintjük, vagy könnyen pótolható információ-hiánynak, esetleg úgy véljük, nincs is szükség mindarra, amit az előző generációk kultúrkincsként felhalmoztak. Inkább megbarátkozunk azzal, hogy középiskolás gyerekünk vagy unokánk nem tud olvasni és összefüggően beszélni, inkább leszállítjuk a felvételi pontszámokat, bevezetjük az egyetemeken a „gyógymatekot”, a „gyógyfizikát” és a felzárkóztató magyar nyelvtant, a fejkvóta ellenében inkább benntartjuk az egyetemen a garantáltan tudásfóbiás ifjoncokat is, és végül inkább diplomát adunk annak, aki 10 év alatt is alig vadászta össze kreditpontjait, diplomatervét pedig az internetről ollózta össze, azt is „vágatlanul”.
Néhány éve történt, hogy olyan diplomatervet kellet bírálnom, amelynek 90%-a az általam írt cikkek változatlan bemásolásából állt. Sem a hallgató, sem az egyetem nem akadt fenn ezen, sőt engem is „megnyugtattak”, hogy ma már ez így szokás, és különben is örüljek, mert legalább jól választotta ki az irodalmat: olyan cikkekből idézett, amelyek tényleg a témáról szólnak...(!) Lassan már nem is vicc a vicc, amelyben dicsekszik a tizenéves diák, hogy helyezést ért el a matek versenyen, és mikor barátja kérdezi, hogy mi volt a legnehezebb feladat, így válaszol: hát a 6*5 -öt kellett kiszámítani, és én 28-al harmadik lettem.
Egy 2010.februári hazai felmérés a következőt állapítja meg:
„A gyerekek 15 %-a küzd tanulási problémákkal, és számuk évről évre nő, ez beilleszkedési és lelki zavarokhoz vezet”. Egyetemi oktató kollégám ehhez hozzáfűzte, hogy ugyanígy 15% volt ez az adat az 1970-es évek végén, ami nem jelent mást, mint hogy azóta folyamatosan csökkentek a tudást jelentő követelmények.
Az angliai Cranfield Menedzsment Főiskola kutatási jelentésében a következő olvasható:
„A számítógépek és a mobiltelefonok elbutítják az ifjúságot: internetről másolják dolgozataikat, anélkül, hogy értenék; nyelvi képességeik visszafejlődnek; a nyelvtant nem értik, és nem is érdekli őket… „
A „Szárny és teher” névre hallgató Ajánlás, amelyet a Bölcsek Tanácsa (Alapítvány) készített a köztársasági elnök felkérésére, bőven foglalkozik a nevelés-oktatás rendszerének újjáépítéséről, miután részletesen elemzi a jelenlegi helyzetet. Néhány idézet:
„A hallgatók felsőoktatásban megkövetelt tudásszintje drámaian csökkent”, továbbá: „…a magyar felsőoktatás minősége számottevően romlott” , és: „…a felsőoktatás egészét tekintve ma Magyarországon vészhelyzet van.”
Másutt: „A több információ nem jelent több tudást. Éppen ellenkezőleg: az információtengerben az értékes tudáselemek sokszor relativizálódtak és elvesztek.” ---
„A mindennapjainkat átalakító…vívmányoknak sorra derültek ki a káros mellékhatásai és korlátai.”
Függetlenül attól, hogy mi a véleményünk a Bölcsek tanácsáról és magáról az Ajánlásról, az tény, hogy a benne közölt diagnózis -sajnos- megállja a helyét.
Ebben a dolgozatban csupán az informatika néhány személyesen tapasztalt hatásával foglalkozom, és személyes (szubjektív) véleményemet mondom el az infókultúra és tudás viszonyáról.
A felsőoktatásba bekerülő hallgatók körében végzett felmérések eredményeit összegezve a következőkben lehet megfogalmazni a tudatlanság jeleit:
- riasztó hiányosság a történelmi ismeretekben
- riasztó hiányosság a fizikai és matematikai ismeretekben
- sematikus gondolkodás, az eredetiség hiánya
- az olvasni tudás gyenge, a szövegértés nehézkes
- a beszéd és íráskészség hiánya
- erkölcsi „alulképzettség”
- érdektelenség, egysíkú tájékozottság
- az általános viselkedéskultúra hiánya
Hogy van az, hogy miközben az informatika forradalmának káprázatos vívmányai hétköznapi munkaeszközeinkké váltak, azonközben valódi tudásunk silányul ?! Az információk tengere mintha elöntené a tudás szigeteit. Nem kevés az, ami veszélybe kerülhet, ha az infókultúra olyan féloldalas, felemás műveltséget eredményez, amely ma jellemzi a fiatalságot és az értelmiség jelentős részét is.
Néhány szembetűnő emberi képesség, amely elsorvadhat:
- az önálló gondolkodás, az asszociációs és szintetizáló képesség
- a beszéd és előadó készség
- az írás, olvasás, szövegértés
- a manualitás
- az arányérzék
- a matematikai és geometriai becslés képessége
- az esztétikai érzékenység
Valamit nagyon nem jól csinálunk, ha ennyi információ birtokában a tudás mégis elsorvad. Talán újra át kellene gondolni az alapfogalmak jelentését és egymáshoz való viszonyukat, talán a rendező elveket kellene „átrendezni”, talán az információk teremtette virtuális világ fétisét kellene megkérdőjelezni – leginkább mindezt együtt kellene megtenni.
Nem kérdés, hogy valóban meg kell újítani, át (vagy vissza) kell alakítani a közoktatás és a felső oktatás rendszerét, tartalmi és formai jellemzőit. De sikerülhet-e ez a közgondolkodás és az értelmiség értékrendjének megváltoz(tat)ása nélkül? Milyen összefüggésben van az informatika diadalmenete az anyagi javak monoton növekvő felhalmozási kényszerével, a fogyasztói szemlélettel és a globális értékválsággal?
Lássunk hát egy kis fogalmi tisztázást!
Az információ, nagyon leegyszerűsítve és közérthetően = adat, hír, tájékoztatás. Az információkutatásnak óriási irodalma van, amelyek nagyjából a következő területeket ölelik fel:
- az információ matematikai-statisztikai tárgyalását, amely az információt hordozó jelsorozatokat tanulmányozza,
- az élő szervezetekben működő információs folyamatok tanulmányozását,
- az információ, mint kommunikációs „építőelem” tanulmányozását (jelek, jelrendszerek, nyelvi kommunikáció),
- az információ és társadalom viszonyának kutatása, amely elsősorban azt vizsgálja, hogy milyen hatással van az információ a befogadóra, hogyan változtatja meg magatartását, viselkedését, hogyan befolyásolja az egyén és a társadalom gazdasági, szociális és kulturális állapotát. [1]
A felsorolt tudományterületekből az első három többé-kevésbé egzakt és objektív módszerekkel kutatható, általában lehetőség van a kísérleti igazolásra, és ezeknek a területeknek van a legnagyobb hagyománya. A negyedik terület azonban éppen azért, mert napjainkban van kialakulóban az információs társadalom, sokkal ingoványosabb és erősen szubjektív elméletek és vélemények befolyása alatt áll. Nagyon eltérő, sőt ellentmondó felfogásokat vallanak a szakértők is, tézisek és antitézisek ütköznek, az un. „hivatalos vélemény” is folyamatosan változik.
Nem csoda, hiszen az információs forradalom kezdetét az 1950-es évek végére teszik a kutatók, és ez a forrongás még most is javában zajlik. Jól jelzik ezt a mesterséges intelligenciáról, a biokomputerekről, a számítógépes modellezésről, az informatika etikai és szociális következményeinek kérdéseiről, a túlzott számítógép használat káros biológiai és pszichológiai hatásairól stb. folyó viták. Már önálló nevei is vannak a káros hatásokkal foglakozó tudományágaknak, ilyen pl. a CRI (Computer Related Injuries = a számítógép okozta károsodások) továbbá az RSI (Repetitive Strain Injury = az ismétlődő terhelés okozta károsodás, amelyet főleg az egérgomb és a billentyűzet nyomogatása okoz, továbbá az un „monitorszem” szimptóma a képernyő monoton bámulása miatt).
Lussato írja: "Minél többet nézik az emberek - s főleg a gyermekek - a televíziót, annál kevesebbet olvasnak. Minél kevesebbet olvasnak, annál több nehézséget okoz nekik az olvasás. Tehát minél több nehézséget okoz az olvasás, annál kevesebbet olvasnak, és annál többet nézik a televíziót. Ugyanakkor minél többet nézik a televíziót, annál jobban szeretik nézni. És így tovább. Az Egyesült Államokban a videolemez egyik első nagy piaca a katonai kiképzés volt. Miért? Mert az újoncok olvasási szintje szüntelenül csökkent. Felesleges mondani, hogy amikor alkalmazása általánossá válik, az olvasási szint még alacsonyabbra süllyed. Kumulatív hatás ez, amely csak akkor áll meg, amikor az emberek már nem tudnak olvasni. Talán majd lesznek írnokok, írástudókból álló maroknyi elit. Előnyben lesz-e majd ez az elit, vagy hátrányban? Mindkettő lehetséges. Aldous Huxley Szép új világában nagyon hátrányos a helyzetük: ezeket a furcsa embereket, akik még egy kicsit tudnak írni és olvasni, időnként felkeresik, ahogyan ma az indián rezervátumokat látogatják" [2]
(A cikk a 2010. március 25-i a Magyar Regula keretében tartott Méréstechnikai és automatizálási konferencián elhangzott előadás kibővített és szerkesztett változata.)
folyt köv...
Irodalmi hivatkozások:
[1] Fülöp Géza: Az információ, Bp. 1996.
[2] Lussato, B.: Az informatika kihívás, Bp., 1989.
Szerző: Reményi Tibor, (nyugdíjas) egyetemi oktató, mérnök
Kép forrása: http://hotashtanga.blogspot.hu/2012/11/a-kepernyo-es-kep.html
TOP 5
